Hát ez is eljött...
Lezárult életem egy jelentős periódusa. Ma hajnal háromkor befejeztem 26 éves haknis pályafutásomat.
(Ugyan zenélni már sokkal régebben kezdtem, de a rendszeres haknizást 93-tól.)
Nem hirtelen fellángolás ez, mert már pár éve motoszkált bennem a gondolat (pár fórumtársamnak beszéltem is róla az utóbbi időben), csak nehéz volt a tettekre is rászánni magam. Az utóbbi években ezért már jelentősen szelektáltam az elvállalt bulijaimat ezzel csökkentve a számukat, idén tavasztól pedig meghozva a végleges döntést, már egy új bulit sem vállaltam el. Csak a hátralévő lekötötteket játszottam le, amik a mai nappal elfogytak. Így már én is beléptem a buli nélküli home- és örömzenélők táborába.
Én sosem voltam az, aki azt szajkózta volna, hogy nekem a haknizás nem munka, és annak minden perce egy eufória, az életem értelme stb.. Számomra ez álszent dolog. És most a haknizásról beszélek, nem magáról a zenélésről! Mert ez igen is munka, igaz azok közül a jobbik fajta, mellyel ha jól csinálod (és itt nem csak a zenei tudás, igényesség számít, hanem a jó önmenedzselés is) még tisztességes pénzt is lehet keresni. Viszont igen is nyűggel, fáradsággal, belefektetett idővel, pénzel, energiával és kockázattal jár. Persze a valósághoz tartozik, hogy sok-sok élménnyel, szép emlékkel, vicces történettel és rengeteg ismerőssel is gazdagabb lettem.
Hogy miért fejezem be? Az ember és a környezete a kor előrehaladtával mindig változik. Változnak az életkörülményei, változik a felfogása, értékítélete. Korábban ebbe még belefért a haknizás minden szép és rossz velejárójával, sőt annyira, hogy nélküle ma nem tartanék ott egzisztenciában, ahol tartok. Viszont most úgy érzem, úgy alakult, hogy vannak ennél fontosabbak az életemben, melyek mellett ez már nem fér bele.
Hogy bánom -e? Furcsa, mert a vártnál közönyösebben viselem. Legalább is jelenleg. Talán ebben az is közrejátszik, hogy az a változás ami miatt így döntöttem sem lesz rosszabb, csak más és remélem jobb, mint eddig. És nem kényszer lépés, hanem saját akaratom általi döntés. Ráadásul nem a zenélést fejezem be, csak a haknizást. A hangszeremet és minden cuccomat megtartok, mert zenélni azért fogok továbbra is. Csak már öröm-zenélni. Akkor, addig és azt, amit én akarok. Az is lehet, hogy majd valamikor a közel/távoli jövőben a régi rock bandánkban megfordult tagok közül egyesekkel ismét összeállunk és az már szintén csak az örömzenélésről fog szólni. De ez majd mind alakul.
Nem felvágásból, csak a sors furcsa fintoraként írom, hogy ahogy közeledett a befejezés dátuma, az utolsó időszakban megszaporodtak a telefonhívások, mintha a sors megakarta volna nehezíteni a döntésemet azzal, hogy mindenkinek magyarázkodnom kelljen, milyen szándékból nem vállalom el a felkérésüket. Még tegnap bálba menet is az út ezzel telt el vezetés közben (kihangosítóval). És még így lesz egy darabig biztos. A legnehezebb az évek óta visszatérőknek tudtára adni. De a döntésemen már nem változtatok...
Tehát lezárult egy korszak...
Sose mond, hogy örökre, bár most így érzem...
Szép volt, jó volt, nem bántam meg és köszönöm...
ui.: bocs a regényért, csak úgy kikívánkozott belőlem
