Emberek előtt hét évesen zenéltem először népdalokat, a jó apámtól ajándékba kapott tangóharmonikával egy iskolai "kimittudon", mai napig emlékszem rá, pedig ennek már jó 45 éve, akkora élményt nyújtott az adrenalin és a taps. Ott meg is mérgezett végérvényesen a színpad. 12-13 éves koromban iskolatársaimmal citera zenekarunk volt és komoly sikereket könyveltünk el vele.
Középsuliban a gitár felé fordultam és 2-3 év tanulás és gyakorlás után egy blues-rock bandát hoztam létre, melyben 90%-ban saját számokat toltunk vidéki és külvárosi lepukkant művelődési házakban. Ez már igazi zenekar volt, igazi zenékkel és nagyon jó barátokkal a bandában. Szinte naponta próbáltunk, hetente születtek az új nóták. Igazán sikeres volt korosztályunk körében amit csináltunk. Már az első remegő térddel és görcsbe szorult gyomorral elkezdett koncerten is telt ház volt a Klubban, ahová akkor helyet kaptunk 50-60 fős mag kísért minket a bulikba, illetve a nyílt próbákon alig fértünk el. Sajnos Sanyi barátom, aki a másik gitáros volt a bandában 19 évesen elhunyt leukémiában. Ez összetört minket lélekben és néhány trióban lenyomott buli után, illetve az időközben megérkező sorkatonai behívók hatására ott, akkor félbeszakadt, eltört a dolog.
A gitár végig velem volt a seregben és ott volt lehetőségem egy pianínón katonatársam támogatásával behatóbban megismerkedni a fekete-fehér csodával.
Aztán 87 nyár végén egy barátom esküvőjére a haveri körből összeverbuváltunk egy bandát, dob, két gitár, basszus és tangóharmonika felállásban és itt új útra szédültem. Nem kis meló volt a többnyire rocker fiúkkal megtanulni az akkor lakodalmakban szükséges minimális repertoárt, éjjel nappal gyakoroltunk, tanultunk, én akkor még gitáron. De sikerült, olyannyira, hogy ezt követően már a következő évre sok megrendelés érkezett. Így komolyabbra vettük a figurát. Átszerveztük a csapatot, nem kis rábeszélés árán bevontam öcsémet, én pedig megvettem életem első orgonáját, egy Vermona ET3 fadobozos izét, és egy akkor 16 éves dobossal és egy fiatal basszerossal beleálltunk a tanulásba. Mindenki tanárt keresett magának, és tanultunk keményen, hogy ne pancser módon teljesítsünk a rendezvényeken, lakodalmakban. Aztán így maradt. Ez a banda mai napig ketyeg, igaz az eredeti tagok közül már csak öcsém és én vagyunk benne.
Most egy tribut rock bandán dolgozunk, mert ez nem rutin. Remélem, hogy lesz még néhány szép évem a barátok körében jó nótákat tolva élvezni Isten ajándékát.