A hangtechnika szerintem azért veszélyes hobbi, mert az ember húsz évig fejleszt, fejleszt, fejleszt, aztán egyszer csak rájön, hogy tulajdonképpen körbeért. Fiatalon azt gondolod, hogy a fejlődés lineáris: van egy hangfalad, veszel nagyobbat, aztán még nagyobbat, több végfokot, több subot, nagyobb autót, és egyszer csak PROFESSZIONÁLIS vagy. Miért? Mert sok a doboz. Sok doboz jó? Jó. Nagy doboz még jobb? Még jobb. Akkor rakjunk be mindent! Befér? Befér. Akkor kell? Hát ha befér, hülyék lennénk otthon hagyni. És így lesz egy zenekarból szép lassan Kék Hang rendezvénytechnika, vagy maga az Omega
Aztán eltelik 12 év, ott állsz hajnali négykor a Kangoo mellett, kezedben egy hangfallal, és már nem zenész vagy, hanem egy feldúlt görög filozófus: „DE BAZDMEG, EZ IDE BEFÉRT!” Befért? Be. Én hoztam? Én. Ugyanez az autó? Ugyanez. Ugyanez a hangfal? Remélem, mert ha a menyasszonytánc alatt szaporodott, akkor nem pakolási problémánk van, hanem értesíteni kell a Magyar Tudományos Akadémiát. Tehát be kell férnie. Nem fér be? Akkor ez hülyeség. A geometria nem változhatott meg éjfél óta!
Nálunk ráadásul az aktív hangfal sokáig külön családi filozófiai kérdés volt. Én sosem voltam aktív-ellenes, Jani a nagybátyám viszont úgy áll hozzá, hogy jó-jó, de minek van benne az erősítő? Hát hogy szóljon. De mi van, ha elromlik? Mondom, és ha a külső végfok romlik el? Az más. Miért más? Mert az külön van. Ááá! Tehát ha egy dobozban romlik el, az amatőr. Ha két dobozban romlik el, az már moduláris rendszerhiba. Az professzionális. Így már értem.
Ennek mondjuk van előzménye. Valamikor 2006 környékén volt egy Alto aktív ládája, ilyen Mackie SRM450-jellegű történet. Korg Pa1X, mikrofon, aktív láda, és már ment is a kis rendszer, még keverő sem feltétlenül kellett. Praktikus volt? Nagyon. Csak a magasa rendszeresen felmondott. Nem egyszer, mert egyszer az műszaki hiba. Kétszer balszerencse. Harmadszor már kollektív szerződés. Ennek lassan műszakrendje volt: „Jó estét kívánok, Alto magas vagyok, munkaidőm lejárt, további jó rendezvényt!” – és onnantól a magas tartomány szakszervezeti okokból szünetelt.
Szóval azt megértem, hogy Janiban megmaradt némi ellenszenv, csak közben eltelt húsz év. Az aktív nem minőségi kategória, és a passzív sem az. Mindkettőből van jó, rossz, húszéves túlélő, meg olyan is, amelyik első bekapcsoláskor úgy néz rád, hogy „a számlát azért ugye elraktad?”
Kíváncsi is lennék, itt a fórumon kinél dolgozik még 15-20 éves aktív láda. Biztos akad pár matuzsálem, amelyik már nagykorúként kéri a 230-at.
Mi közben buliban használtunk Soundsation Hyper Top 15AX-et, RCF ART 315-öt, EV ZLX-15BT-t, RCF ART 710 MK IV-et és MK V-öt is, és mindegyik tudott valamivel pozitív meglepetést okozni. Talán a legnagyobbat pont az olcsó Soundsation. Az ára alapján nem audiofil megvilágosodásra készülsz, inkább arra, hogy „jó, kapcsoljuk be, aztán ha nem füstöl, már előrébb vagyunk.” Bekapcsoltuk. Nem füstölt. Sőt, teljesen jól tette a dolgát. Innen jött egy forradalmi szakmai felismerés: hangfalról célszerű azután véleményt mondani, hogy meghallgattuk. Tudom, merész módszer.
Az RCF 710 viszont egy másik gondolatot ültetett el bennem: ha egy ekkora 10"-os dobozból ennyi használható hang kijön, akkor
mi a francért hurcolok én magammal ekkora topokat?
Mert a Lite12-vel semmi baj. Az normális hangfal. Megfogod, beteszed, ha útban van, arrébb rakod. Együttműködik. A Lite15-nél viszont már építkezés van. Ott a pakolás nagyjából úgy zajlik, mint a leleményes kőművesnél: a legfontosabb dolgot először bemérjük.
– A Lite15 helyét már kijelöltük… ITTEN LESZEN!
És onnantól kész. Eköré kell építeni az egész Kangoót. A subot úgy, hogy elférjen mellette, a racket úgy, hogy hozzá lehessen férni, az állványokat úgy, hogy az ajtó becsukódjon, a kábelestáskát pedig valahová oda, ahol a kivitelezés végén még maradt egy közművesítetlen telek. Mert a Lite15-et nem bepakoljuk a Kangoóba. A Lite15 köré pakoljuk a Kangoót. Ha pedig a végén minden más is befér, és az ajtó is becsukódik, a beruházás sikeresen megkapta a használatbavételi engedélyt. Indulhatunk a buliba.
Ezért nálunk vagy hét éve rendszeresen előkerül a Mézga család egyik klasszikusának rendezvénytechnikai változata. Paula ugye azt kérdezi: „Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Nálunk pedig, amikor a Lite15 körül már kezd elfogyni a türelem: „Miért nem a Lite10-est tartottuk meg?”
Odafelé persze hibátlan a kivitelezés. Én pakolok, még akkor friss vagyok, megvan a tervdokumentáció. Lite15: ITTEN LESZEN! Sub ide, rack oda, állvány keresztbe, kábel a résbe. Ajtó csuk. Hurrá, győztünk! Hátralépek, ránézek: ez a profizmus, vazze!
Aztán ugyanez hajnali háromkor. Sub be. Rack be. Lite15… *sóhaj* Nem fér be.
Na most mi az, hogy nem fér be? Bejött? Be. Én hoztam? Én. Ugyanez a Kangoo? Ugyanez. Ugyanez a Lite15? Ugyanez. Akkor valahol lennie kell annak a helynek! És ott állok a raktér előtt, mint a műszaki ellenőr, akinek elveszett a komplett tervdokumentáció:
– JÓ, DE DÉLUTÁN HOL VOLT AZ AZ „ITTEN”?!
Innentől már nem pakolás van, hanem hibás kivitelezés miatti teljes visszabontás. Rack ki, sub arrébb, Lite15 fordít, nem jó, állvány ki, rack vissza, most az ajtó nem csukódik. Egy ponton már csak az hiányzik, hogy valaki elővegye a tervrajzot, és közölje: „Főnök, ezt nem így kellett volna alapozni.” Én meg hajnali háromkor, miközben a kicsit magas vérnyomás már elindította a rossz programot: „NEM ALAPOZUNK ÚJRA, BAZDMEG, HAZA AKAROK MENNI!”
És természetesen ekkor érkezik valahonnan hátulról a hét éve rendszeresen elhangzó szakmai segítség: „Miért nem a Lite10-est tartottuk meg?” Na a többit már nem részletezem, mert nem szalonképes!
Idén viszont elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, tulajdonképpen hányszor kellett nekünk ténylegesen a Lite15. Huszonöt rendezvényből hétszer vittük. Na! Akkor kell! Csakhogy ebből négyszer nem azért került elő, mert hangtechnikailag szükség volt rá, hanem azok a helyszínek nem hagytak elegendő helyet.
Marad három. Huszonötből.Az 12%.
Magyarul a rendezvények 88%-án hangtechnikailag nem kellett.
A statisztika innentől leült velem szemben: „Robi, háromszor kellett.” Mondom, jó, de azért vannak olyan rendezvények… „Háromszor.” Igen, értem, csak… „Huszonötből három.” Jó, bazdmeg, értem! „Tizenkét százalék.” JÓ, NEM KELL POWERPOINTOT CSINÁLNI BELŐLE!
És itt kezdett összeállni, hogy én a munkáink 12%-ára optimalizálom azt, amit egész évben nekem kell pakolnom. Jó ez? Nem jó. Akkor miért csinálom? Mert eddig így csináltuk. Az jó érv? Nem. Akkor változtassunk. Na ugye. 15 év hangtechnikai tapasztalat kellett hozzá, meg végül egy számológép.
A kompakt top ráadásul nálam nem új becsípődés, mert anno a Trevis TA08 már bizonyított. Ezért a TA-vonal most is ott volt a bakancslistán, bár engem első sorban inkább valami 10-es top érdekelt volna. Csak a használtpiac úgy működik, hogy amikor nem akarsz venni, három eladó van. Amikor van pénz és azt mondod, „NA, MOST VESZEK!”, eltűnik az összes. A Trevis TA, meg a többi prémium láda ilyenkor védett faj. Ha meglátsz egyet természetes élőhelyén, nem vásárolhatod meg, csak lefotózhatod. Az új generációs megfelelő irány meg már egymillió fölött jár. Ránéztem: „Szép vagy.” Ő rám nézett: „Van kétmilliód?” Mondom: „Szerintem ne rontsuk el ezt a szép kapcsolatot pénzügyekkel.”
Így került elő az IHOS IOS széria, az RCF 710, a 910 és még néhány lehetőség, én pedig egyre inkább az RCF 710/910 felé mentem. Kicsi, könnyű, normálisan szól, van benne tartalék, és ami a legveszélyesebb: fájdalom nélkül meg tudtam volna venni, ráadásul a 710 meg a 910 elég közel volt egymáshoz árban.
Mert ha valami jó, praktikus és még az ára sem fáj, akkor azt meg kell venni. Logikus? Logikus. Csakhogy egy idő után már nem hangfalat választottam, hanem védőbeszédet írtam az RCF-nek. Kicsit sok nekem a teteje? Jó, de milyen kicsi láda! Más jobban tetszik? Jó, de ez milyen könnyű! Van, ami hangban komolyabb? Jó, de ezt nézd meg, befér! Az RCF gyakorlatilag rám nézett, aztán a derekamra, aztán a pénztárcámra, és mindhárman egyszerre mondták: „ROBI, NE BAZD EL, EZ KELL NEKÜNK!”
Közben Janin nevettem, hogy ő néha előre eldönti, hogy az aktív nem jó, miközben én előre eldöntöttem, hogy az RCF jó. Nagyon objektív család vagyunk. Ha egyszer hangfaltesztelő céget alapítunk, a szlogenünk az lesz: „Az eredményt már a meghallgatás előtt közöljük.”
Ekkor követtem el azt a hibát, hogy megkérdeztem Malkót. Nála megfordult már Trevis TA12 többször, TA08, PreSonus 328AI, 312AI, dB LVX10, IHOS IOS8, IOS10, KV2 EX10, és jelenleg is ott van nála egymás mellett LVX10, TA12 és EX10. Malkó már nem hangfalat vásárol. Pokémonozik.
Megkérdeztem, mit válasszak. Erre: „DVX10-et hallgattál már?” Nem, Malkó. Azért kérdeztelek, mert túl sok lehetőségem volt, és szerettem volna, ha még egyet hozzáraksz. Köszönöm, sikerült.
Sipos Petitől végül eljutott hozzám egy pár DVX10, innen is köszönetet szeretnék mondani neki. Végül itthon tudtam meghallgatni az udvaron, mert Malkónál bent sajnos a helyből van a legkevesebb, és ez most bizony majdnem megtévesztett. De innentől elszántságom megkérdőjelezhetetlen volt: akkor is meghallgatom, és ha neadjisten találok rajta valamit, ami nem tetszik, visszamegy, én pedig megveszem az RCF-et fájdalom nélkül.
Jó terv? Hibátlan!
Működött?
Hát hogy a faszba működött volna.
A DVX százezerrel többe került annál, amit eredetileg topokra szántam, tehát neki már bizonyítania kellett. Az RCF-nél azt kerestem, miért vegyem meg. A DVX-nél azt, miért küldjem vissza. Úgy néztem rá: „Na, barátom, te plusz százezer vagy. Akkor most valami történjen.”
És még alkudni sem volt pofám. Használt cuccot veszek Magyarországon alku nélkül! Ilyenkor szerintem automatikusan küldenek egy levelet a járási hivataltól: „Tisztelt Uram! Magyar állampolgárságának megtartásához kérjük, harminc napon belül legalább egyszer tegye fel a kérdést: MENNYI A VÉGE?”
Pedig bennem is ott volt. Mennyi a vége? Ha most viszem? Készpénz? Tokkal? Tok nélkül? Hátha a végének is van még egy vége. Csakhogy tudtam, hogy maga az ajánlat már így is kedvező.
Ez volt benne a legszemetebb: nekem drága volt, de nem volt drága. A keretemen felül volt, ez tény, de az értékéhez képest kihagyhatatlan ajánlat. Jó ez? Jó. Fáj? Fáj. Akkor rossz? Nem. Akkor jó? Igen. NA, EZÉRT UTÁLOM A HANGTECHNIKÁT.
Ráadásul normális tokokkal, amiket egy új párhoz még külön megcsináltathatok, kifizethetek és várhatok rájuk. Ettől a DVX nem lett olcsóbb. Csak valamivel kevésbé fájt.
Úgyhogy egyetlen reményem maradt: szóljon rosszul.
Bekapcsoltam.
És a DVX elkövette a lehető legnagyobb kegyetlenséget velem szemben:
jól szólt.
Először még azt mondtam, hogy „10"-oshoz képest korrekt”. Aztán hallgattam tovább, és egyszer csak eltűnt a mondatból a „10"-oshoz képest” rész. Tiszta, kontrollált, a teteje nekem sokkal kerekebbnek tűnt, mint az RCF-é. Rendszerben? Mint az álom, úgy szólt. Kicsit megküldtem. Jó. Még egy kicsit. Még mindig jó. A DVX nagyjából rám nézett: „Na? Ennyi?” Mondom: „Nem. Csak a szomszédnak is vannak jogai.”
És innentől megszívtam. Mert amit nem hallottál, arról könnyű lemondani. De ha már itt volt nálad, meghallgattad, tetszett, aztán visszaküldöd és megveszed az olcsóbbat, minden buliban visszajár majd kísérteni az emléke.
Azok közül a topok közül, amiket én rendesen hallottam, jelenleg egyetlen olyat tudok egyértelműen a DVX fölé tenni hangminőségben: a KV2 EX10-et. Ez az én fülem, nem laboreredmény. Külön vicces, hogy évekkel ezelőtt nekem még a PreSonus 328AI és 312AI tetszett jobban az EX10-nél. Ezt egyszer itt leírtam, és valaki úgy megsértődött, mintha nem egy hangfalról mondtam volna véleményt, hanem a KV2 teljes családfáját sértegettem volna.
Évekkel később újra meghallgattam az EX10-et, és teljesen megfordult a véleményem. Most nekem az a következő egyértelmű lépcső. Csak az árának van egy érdekes kommunikációs stílusa. Ránézek: „De szép vagy.” EX10: „Robi, szerintem mi ketten maradjunk inkább ismerősök.” Mondom, használtan esetleg? „Ismerősök.” De én… „ROBI. ISMERŐSÖK.” Jó.
És itt állt össze a vásárlás valódi matematikája. Hiába hallok jobbat, ha nincs eladó. Hiába van eladó, ha horror áron van. Hiába van olcsóbb, ha már meghallgattam azt, amelyik jobban tetszik. Nekem nem azt kellett eldöntenem, mi a világ legjobb hangfala, hanem azt, mi a legjobb abból, amit ténylegesen meg is tudok venni megfelelő állapotban, olyan áron, amit még hajlandó vagyok kifizetni, és úgy, hogy passzoljon ahhoz a rendszerhez, amit ténylegesen használni akarok.
A DVX ettől lett rohadt kellemetlenül logikus. Az RCF-et fájdalom nélkül meg tudtam volna venni. Volt egy teljesen észszerű, praktikus, kényelmes választásom. Erre idehozattam egy drágább hangfalat, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nincs rá szükségem, az pedig volt olyan pofátlan, hogy bebizonyította az ellenkezőjét.
Jó döntés volt meghallgatni? Jó. Jobban jártam tőle anyagilag? Nem. Akkor minek hallgattam meg?
Na látod, erre kellett volna előbb gondolni.
Az ember hangfalvásárlásnál rengeteg pénzt tudna megspórolni azzal, ha soha nem hallgatna meg jobb hangfalat annál, amit eredetileg kinézett. A tudatlanság ebben a szakmában néha nem hátrány. Költségcsökkentési stratégia.
Persze akkor már felmerült, hogy a két Milan M15B nem fogja teljesen kiszolgálni a DVX-et. Jó. És Muszáj? Ha a sub fogy el előbb, ott fogy el a rendszer. Mert ha elkezdjük kergetni az elméleti maximumot, abból pillanatok alatt az lesz, hogy jobb tophoz nagyobb sub, nagyobb subhoz nagyobb autó, nagyobb autóba meg már fér még két sub, ahhoz akkor már nagyobb top is…
…és egyszer csak észrevesszük, hogy az első bekezdésben említett Kék Hang Rendezvénytechnika nem poén volt, hanem már üzleti terv.
A saját rendszer legyen kényelmes arra a 88%-ra, ahol ténylegesen használjuk. A maradékra ott a Lite15 vagy a bérlés. Nem colra hangosítunk, hanem Feladatra. Nem kisebb hangot akarok. Ugyanazt – vagy jobbat – kisebb macerából.
Jani persze a végfokot még nem akarja kivenni a rackből. Kell a DVX-hez? Nem. Használjuk? Nem. Akkor minek van ott? Mert ott van. Na, ezt az érvet nem lehet megtámadni. Én már nem is végfoknak hívom, hanem érzelmi támogató végfoknak. Nem dolgozik, de jelenlétével biztonságérzetet ad.
A DVX-el való első találkozása is úgy sikerült, hogy azt mondta: nem szól jól, aztán nem sokkal később már fotózgatta. Haladunk. Szerintem pár buli múlva jön majd: „Használtuk egyáltalán a végfokot?” Nem. „Akkor minek cipeljük?” Na ugye. A végén pedig természetesen én leszek lebaszva: „Robi, ezt a kurva végfokot miért nem vetted még ki?”
És én akkor egy szót sem fogok szólni.
Mondhatnám, hogy „én megmondtam”. Jó ötlet lenne? Nem. Akkor mondom? Nem. Miért?
Mert élni szeretnék.
És talán itt van az egész történet legszebb része. Hét éve minden komolyabb Lite15-pakolásnál előkerül a kérdés:
„Miért nem a Lite10-est tartottuk meg?”
Hét évig mondogattuk, idén végre hallgattunk magunkra.
Vettem egy 10"-os topot.
Csak aktívat, jobbat ... és mitagadás sokkal drágábban.
Fejlődés ez? Hooogyne!
Gyorsan tanulunk? Nem.
Olcsón tanulunk? Kurvára nem.
De legalább most már tudjuk, hová kell tenni:
ITTEN LESZEN! 
